Hogyan szabadul fel az alkotói folyamat gyógyító hatása? 

Az alkotás a világ kezdete óta maga a játékosság, inspiráció, kísérletezés és kreativitás. Ezek a fogalmak bár körbeírják, valójában az alkotás maga az Élet. Az archaikus ember világlátása tisztán tükrözte a valóság játék mivoltát, élt benne a tudás, hogy amit a világban érzékel, azt önmagából vetíti ki rá. Nem azonosult a testével, sőt még a gondolatival sem. A játéknak nem a vidámság volt a szinonímája, nem a könnyedség, hanem az Élet maga, egyfajta komoly derű.

Civilizált társadalmunkban ahogyan megszülettek a fogalmak, úgy mint a kreativitásról vagy akár maga a játékról való gondolkodás, az alkotást magát eleve olyan térbe helyezte, ahol megkérdőjelezhető annak kibontakoztató ereje. Ha a játékról gondolkozok, máris különszedtem azt annak szakrális eredetétől. Azonban a tudat differenciálódása szintén a természet rendje, a megismerési folyamatok mikéntje és hogyanja.

Ahogyan normák és szabályok aktusává tette a modern idő magát az alkotást, úgy vált meg eredendő teremtő képességének tudásától az ember, szakítódott el szakralitásától, és vált egyfajta világi hétköznapi, vagy épp csakis a "magasabbrendűek" zárt és időhöz köthető terévé az alkotás.

Márpedig az Életet nem lehet sem térbeli, sem időbeli keretbe zárni. A súlyt azonban mindezek a fogalmak adják meg számunkra és bármennyire furcsa, ezek kötnek ide, és földelik le azokat az ideákat, szellemi potenciálokat amiket az ember magasabb szférákból képes érzékelni és nekiállni a megvalósításának. 

Az alkotásnak mindig volt olyan többletjelentése, amit csak az ember képes felfogni, megélni, és megérteni. 

Önmagunkhoz és a környezethez való szeretetteljes viszonyulás, az életben való aktív részvétel, életörömhöz való kapcsolódás, a tudatos és a tudattalan világ közti kapcsolat fenntartása, a kül -és belvilág közti folytonos kölcsönhatás az egészségmegőrzés szempontjából a legalapvetőbb témák mai korunkban, mert az egységben való gondolkozástól eltávolodtunk.  Az egészséget addig kívánjuk őrizni, míg meg nem tanuljuk élni azt. Addig vigyázunk az egészségünkre amíg elhisszük, hogy létezik betegség, és mindez nem egymás kiegészítése, és a bennünk élő természet folytonos harmóniára törekvésének megmutatkozása az anyagban. Ha az Élet általunk nyilvánul meg, nem kérdőjeleződik meg bennünk önmagunk szeretete, vagy mások irántunk érzett szeretete, vagy az életörömöt sem keressük, mert éljük a szeretetteliséget önmagunk formájában és így a világunkba is ezt vetítjük.

Személyiségünk mozgásban, fejlődésben van és így harmonikus, folytonos kiegyenlítődésében teljes. 

Az élet a sötétből és a mozgásból fakad. A fejlődés mindig a középpontunkból való kibillenés és egyidejűleg a középpontba, harmóniába való visszatalálásról szól. A cselekvés pedig az, ami materializálódik az alkotás során. Vagyis a változás, a fejlődés elválaszthatatlan tőlünk, mert mi magunk vagyunk az.

Az alkotás tere nem más, mint az Élet-játék virtuális tere. A játék szakralitása ott van, ahol a játékos önmagát átengedi egy hatalomnak, amely erősebb nála. Az alázat révén "semmisül meg" az énje és közvetítőjévé válik valami magasabb rendűnek, mert a játékos közvetítő, amin Isten játszik.(Dolinszky). Itt kapcsolódik a kozmikus Rendhez, ami a Természet Abszolút Igazsága. Az élet önmagától bontódik általunk.

Az alkotásnak mint jelenség formájában van felszabadító ereje, megismerhetjük belőle érzelmeinket, indulatainkat, motivációinkat, a belvilág kivetül az anyagba, és az alkotói játék kiszámíthatatlansága során a bátran megélt inspirációs erő a kreativitást kibontja, hallgatunk a megérzéseinkre, döntési és problémamegoldó képességünk megnő, tettrekészekké válunk, a személyiséget mozgósítja, mert megkönnyebbül, rekreálódik a lélek. Minden a játékból indul.

Ahhoz a belső erőhöz kapcsol, ami a cél és szándék nélküliség tág megengedő terében a belül lezajló történéseket szabadon engedi megtörténni. A kezdeti feszültség konstruktívan átminősül a papírlapon, agyagban az alkotói játék során.

Ez az energiatér az Önvalóhoz, Eredethez, Felsőbb Énhez, Kozmikus Rendhez való kapcsolódás tere, ami valójában az öngyógyítás útja. Visszatalálunk ahhoz a minőségünkhöz ami a világot egységében képes látni.

Látva az alkotásunkat megismerhetjük önmagunkat, szándékunkat, érzelmeinket, gondolatok fűződnek hozzá, rácsodálkozunk önmagunkra, hiszen a játék tere a tágabb elképzelések perspektívájából mindig befogadó, elfogadó. A közösség lágy, megtartó és támogató ereje megtapasztalható, nem vagyunk egyedül. Intuitív érzékelésünk erősödik, hiszen a játék, alkotás során az előreláthatatlanságában megnyilvánuló egzisztenciális bátorságot tapasztaljuk meg újra és újra élmény szinten. (Dolinszky)

GÖRGESS LEJJEB A TECHNIKAI INFÓKÉRT